Sztrájk, sztrájk, sörsztrájk! 2. rész. – A sztrájk, mint kétélű fegyver

Ahogyan kétrészes cikkünk előző részében írtuk, a sörsztrájk, mint új „műfaj” a XIX. század végére, a XX. század elejére, ha nem is nagyon hatásos és biztos, de fegyverré vált. Használták mind a sörgyárakban dolgozó munkások, mind az elégedetlen fogyasztók, mind az állami adóemelés vagy sörgyári kartellezéssel végrehajtott drasztikus áremelések ellen szervezett tiltakozást választó vendéglátósok. A sörsztrájk időnként meglepően hosszúra nyúlt. Pl. 1894-ben nem kevesebb mint hét hónapig húzódott el egy berlini sörsztrájk, amely a sörgyárak május elsején nem dolgozó munkásainak kirúgása miatti tiltakozás okán vette kezdetét. Sok százezer német munkás élt át nem túl kellemes sörmentes hónapokat, ám a végén a munkások bizottsága sikeresen kiegyezett a gyárosokkal. 1902-ben a fővárosi vendéglősök fenyegetőztek sörsztrájkkal. Egy elkeseredett sörissza ekképpen kommentálta azt a szörnyű perspektívát, miszerint sör nélkül maradhat a kánikulában: „Ha rossz viccet akarnánk csinálni ez egyébként komoly dologból, azt mondhatjuk, hogy a közönség issza meg a levét annak a sörnek, amely nem lesz.”

1908-ban az akkortájt még Ausztriához tartozó Prágában az osztrák vendéglősök és szállótulajdonosok szövetségének huszadik kongresszusán határozatban tiltakoztah a sörárak mindennemű emelése ellen. Ellenkező esetben a sörgyárak bojkottálását vagy a sörsztrájkot ajánlották. 1927-ben a bajor lakosok hirdettek sörbojkottot a drasztikus áremelések miatt. A sörivók lefelé fordított korsóval és kiáltványokkal mutatták ki nemtetszésüket. Ennek a sörsztrájknak egy csöppet sajátos változatát gyakorolták a landshuti polgárok, mikor egy gyorsan megszervezett gyűlésen eldöntötték: „Mindenkinek csak annyi sört szabad innia, amennyire föltétlenül szüksége van!” Ezt a sztrájk fogadalmat vélhetően könnyen betartották a landshutiak, sőt feltételezhető, hogy a helyi „sörszükséglet” hirtelen jelentősen megugrott. 😊 Végezetül egy 1936-os hír, melynek során a belgrádi, újvidéki, zimonyi vendéglátósok hirdettek meg egy sörsztrájkot, ám a jugoszláviai sörgyárak ezúttal résen voltak. Ahelyett, hogy beadták volna a derekukat csak Belgrádban vagy 25 sörkimérést létesítettek és saját maguk értékesítették söreiket. Sőt a sörivók szomjúságának fokozására ingyen adtak sóskiflit és zsíros ételeket! 😊 No ennyit a sztrájkokról, de szerintem mi ne éljünk ezzel a kétélű fegyverrel, az elvonás helyett inkább fogyasszunk el egy korsó finom cseh söröcskét!

Szabad-e sörrel koccintani?

„Sörrel sose koccints, hanem koppants az asztalra.” – így hangzott a Kecskeméti katolikus gimnázium potom harminc oldalas illemszabály fölsorolásának egyik passzusa, anno 1937-ben. „Magyar ember nem koccint sörrel!” vagy „Igaz magyar 150 évig nem koccint sörrel”. Ugye mindenki ismeri ezeket a szólásokat, melyek betartásáról még ma is gyakorta vitatkozunk, persze azért nem oly vérre menően. De hogy honnan is ered ez a sokunkba belénk ívódott szokás, és mi is ma a helyes teendő? – ennek jártunk utána. 

Kezdjük azzal, hogy nem meglepő módon egy jól hangzó történet áll a háttérben. Hogy pontosan mikor is született ez a legenda és belőle a magyarok sörözését meghatározó előírás azt senki nem tudja, de az biztos, hogy 1882-ben már bőven élt ez a „tilalom”. Erről árulkodik egy a Fővárosi lapok egyik számában megjelent írás is, ahol a szerző megjegyzi: „Münchenben lehet a sörrel is koccintani”. Azaz Magyarországon már nem. De miből is ered ez a magyar szokás, amely hosszú időre a zsarnoksággal szembeni passzív ellenállás egyfajta szimbóluma is lett? 1849. október 6-án az elbukott magyar szabadságharc 13 honvédtisztjét felakasztják, és Pesten kivégzik Batthyány Lajos miniszterelnököt. A legenda szerint a kivégzéseket a „véreskezű” Haynau és pribékjei a söröskorsóikat összekoccintva ünnepelték meg. Eme galádság miatt vált az igaz magyar ember számára tiltottá a sörrel koccintás. Szép a történet, csak szinte teljes bizonyossággal állítható, hogy nem igaz. Se írás, se rajz nem bizonyítja, hogy Haynauék sörrel vigadtak volna eme tragikus napon, és feltehetőleg amúgy is inkább a pezsgőt választották volna. Ám a kitalált sztori remek alapot jelentett egy legendához, melyet egyes vélemények szerint feltehetőleg a filoxéra járványban elpusztult szőleik miatt meggyengült borászok találhatták ki, imigyen próbálva az időközben erős konkurenciává fejlődő sörösöktől a piaci részesedést visszaszerezni. Más vélemény szerint nincs másról szó, minthogy a korabeli sörös poharak, korsók vékony fala nem bírta a koccintást, így a poharukat féltő vendéglátósok hívták életre ezt a szokást. És hogy a 150 év honnan csapódott a sztorihoz? Nos feltehetőleg csak az 1990-es években egészítették ki a lelkes sörgyári marketingesek a 150 éves török megszállás időtartamának afféle „újrahasznosításával”, így készülve a koccintástiltás befejeződése, mint reklámlehetőség kihasználására. Ügyes...

A kérdés azonban továbbra is adott, napjainkban szabad-e sörrel koccintanunk vagy sem? Nos erről még a nálunk nagyobb tudásúak is eltérően gondolkodnak. Szerencsés Károly történész szerint „a tudomány vita dolga, de a legendák vitátlan dolgok”. Családi, nemzeti legendákra szükség van, és nem az a lényeg, hogy valóban van-e jól dokumentált alapja. Emiatt „a lényeg, hogy sörrel nem koccintunk!” Ezzel szemben Katona Csaba (sör) történész szerint éppen a legenda mivolta miatt nem érvényes a sörrel nem koccintás illemszabálya, és „kár lenne valamiféle nacionalista köntösbe bújtatni az egészet”. Mindkét vélemény mögött igazság lakozik, mi dönteni nem is akarunk ebben a kérdésben. Akár így, akár úgy, ha sörrel koccintunk vagy ha csak az asztalt koccoljuk vele (bár ez éppen hogy osztrák módi), esetleg csak a korsó alját csiszatoljuk egy kicsit az asztallaphoz, vagy akár a koccintást egy „Vesszen Haynau!” felkiáltással toldjuk meg, legalább egyszer egyszer, egy pillanat erejéig jusson eszünkbe a legenda alapja, és emlékezzünk dicső nagyjainkra!

Sztrájk, sztrájk, sörsztrájk! 1. rész. – Németország (1932)

A sztrájk, azaz a munkavállalók sokaságának szervezett munkabeszüntetése már hosszú múltra tekint vissza. Már a feudalizmus kora előtt is akadtak példák arra, hogy a munkakörülményeik miatt elégedetlen emberek megtagadták a munkavégzést, de a tömeges sztrájk (strike) a kapitalizmus korának szülötte, így főleg a XIX-XX. századra vált a munkások egyik, nem mindig sikeres fegyverévé. A sztrájkolás később más területeken is meghonosodott, így a XX. század elején már kifejezett sörsztrájkokról is beszélhetünk. Itt már nem feltétlenül a sörgyári munkások munkabeszüntetéséről volt szó, hanem a sztrájk a magas állami adók és/vagy a drasztikus gyártói áremelések elleni vendéglátós akciók egyikévé vált. Ez utóbbira számos példát lehet felsorolni, hiszen az évtizedek során Ausztriától, a francia városokon, a cseh földön, sőt magyar településeken át egészen Nyugat-Ausztráliáig mindenhol előfordultak kisebb, jellemzően csak néhány napig tartó vendéglátóhelyi sörsztrájkok. Mindezek közül talán a legnagyobb Németországban zajlott le, ami bizony még a történelem egyik legszomorúbb korszakának eljöveteléhez is nyújtott egy kicsiny „segítséget”.

1932 februárjában a német vendéglátósok általános sörsztrájkot hirdettek. A söradók növekedése miatt meghirdetett akciókat ugyan a kommunisták kezdték, de szinte azonnal lecsaptak rá a náci mozgalom tagjai és részben át is vették annak szervezését. Hamburg városát követve február 25-én Berlinben is elkezdődött a sztrájk, melynek keretében a vendéglátóhelyek (szám szerint 12 ezer!!) ugyan nem zártak be, de sörrel nem szolgálták ki a vendégeiket. A következő napokban a sztrájk még tovább terjedt az országban, s csak a fővárosban mintegy 40-45 ezer üzletben szűnt meg az üveges sör árusítása. Ezzel párhuzamosan a sörgyárak is kemény lépésekre szánták el magukat, 6-7000 munkást bocsátottak el azon nyomban. A két tűz közé keveredett birodalmi kormány hamar be is adta a derekát és ígéretet tett a söradó március végi csökkentésére. Ennek köszönhetően a vendéglátósok szakszervezete befejezte a sztrájkot, jóllehet a nemzeti szocialista párt tovább, az adó teljes eltörléséig szerette volna folytatni a népszerű mozgalmat. Ahogyan az várható volt, a sztrájkot követően a vendéglátósok rohamtempóban próbálták az idő közben kiürült sörkészleteiket feltölteni. A rohamot azonban a sörgyárak nemigen bírták, még úgy sem, hogy az elbocsátott munkásaik többségét visszavették. Összességében a sztrájkból szinte senki nem jött ki győztesként, de csak szinte. A vendéglátósok hatalmas veszteségeket könyveltek el, mert a sört szerető német fogyasztók csak nem akartak oly tömegesen áttérni más italra, és emellett számos étteremnek is el kellett bocsátania dolgozói egy részét. A sörgyárak a több napos sztrájk alatt óriási bevételtől estek el, a kormány pedig jelentős presztízs és adó veszteséget szenvedett el. Az egyetlen győztes a náci párt lett, mely a sztrájk meglovaglása révén további „olcsó sör párti” híveket sikerült szereznie. És a többi már történelem. Nem egészen egy év múlva új kancellárja lett Németországnak és egy az egész világot megrázó őrült korszak vette kezdetét. De erről sem a sör tehetett. 

Sörtípusok: A cseh láger I. rész

Ahogyan azt olvasóink már észrevehették, időről időre betekintést nyújtunk a sörök óriási világába. Igyekszünk sör különlegességekről, az átlag sörfogyasztó mindennapi figyelmét elkerülő sörökről hírt adni, egy picit talán tágítva a látókörüket, felkeltve érdeklődésüket az új kipróbálásra is. Ám aki a cseh söröket szereti, az az újdonságok élvezetét követően mindig visszatér kedvencéhez a cseh lágerhez, melynek fogyasztása sokunk számára a napi „rutin” részét képezi. Ám vajon tudjuk-e, hogy mit is nevezünk cseh lágernek? Hogyan is lehet „szakszerűen” leírni kedvencünket? Ehhez a már korábbi cikkeinkben többször említett 2015. évi BJCP Guideline használjuk fel segítségül, mely a lehető legpontosabb útikalauz a sörök birodalmában. (Felhívnánk arra a figyelmet, hogy az interneten fellelhető magyar fordítása a cseh lágereknél elég sok hibát tartalmaz, ezért célszerű az eredeti verziót figyelembe venni.)

A valamennyi sörtípust és azok jellemzőit felsoroló szakanyagban a 3. kategória tartalmazza a Cseh lágert (más néven ászok sört), melyet extrakttartalma (főzés előtti szárazanyag tartalma) vagy a színe alapján lehet osztályozni. A sör testességét is meghatározó extrakttartalom alapján a csehek három kategóriát különítenek el, így ha meglátjuk egy palackon a vyčepní feliratot, akkor egy könnyed 7-10-es Plato vagy Balling fokú ivósörről van szó, ha a ležák szót fedezzük fel akkor egy 11-12-es átlag lágert azonosíthatunk be. A magasabb szárazanyag tartalmú és egyben általában magasabb alkoholtartalmú söröket ugyanakkor a csehek speciál kifejezéssel illetik. Ami pedig a színeket illeti úgy a cseh lágereken belül elkülöníthetünk světlé (világos), polotmavé (félsötét, magyarul félbarna) és tmavé (sötét, azaz barna/fekete) söröket. A cseh ászok (láger) söröket így eme két szempontból felállított kategóriák kombinációjával írhatók le, melynek leegyszerűsítésével a BJCP összesen négy kategóriát állított fel. A 3/A, B, C, D jellel ellátott kategóriák mögött a Cseh világos láger (ászok), a Cseh prémium világos láger, a Cseh félbarna (borostyán) láger és a Cseh barna láger (sötét ászok) rejlik. De a cseh lágerek világának megismerését ezzel még éppen csak elkezdtük, ám hamarosan folytatjuk!