Amikor megszólalt a sörharang

Az italozás, legyen az borozás vagy sörözés minden korban hozzátartozott a népek mindennapi szórakozásához. A középkorban is előszeretettel ücsörögtek a városi polgárok a különféle csapszékekben, kocsmákban, mindazon helyeken, ahol a tulajdonosok sörfőzési vagy italmérési, kereskedési joggal bírtak. Igen ám, de ahol alkohol fogy, ott nő a kedv és vele együtt a hangerő is, így főként a már pihenőre szánt esti órákban a vendégek kezdték megzavarni az éjszaka csendjét, nyugalmát. Valamit csak tenni kellett a kései dévajkodás ellen ezért elsőként Bajorországban bevezették a Sörharang (Bierglocke) használatát. Ez egy éles hangú harang volt, melyet a városka főterén vagy a helyi plébániatemplom tornyában kondítottak el, így jelezvén a mulatozás befejezését. A harangszó után valamennyi vendégnek távozni kellett a kedvelt műintézményéből és jobb esetben hazatérnie, különben mind ő, mind a vendéglátós komoly pénzbüntetés elé nézett. A sörharang után már csöndes lett az egész város…gondolnánk, de azért a valóság persze más volt, hiszen a kocsmázgatóknak korántsem volt kedve abbahagyniuk a kockajátékot, az evés-ivást, a hegedűszó hallgatását, és sokszor még a verekedésbe torkolló vitatkozást sem. Így az adott város tanácsának gyakorta kellett fellépnie a nyugalom érdekében, és általában egyre nagyobb büntetéseket (elzárás, pengellérre állítás stb.) róttak ki a sörharang megszólalása után fogyasztókra.

A sörharangot a feljegyzések szerint először 1310-ben, Münchenben kondították meg, bár egyes források szerint ők a középkori olasz városoktól vették át a szokást. Mindenesetre jellemzően a XIV-XV. századtól terjedt el és Magyarországon először Pozsonyban vezették be ezt az intézményt, de efféle sörharang Budán, Győrben is megkondult még az 1700-as években is. Pozsonyban az 1497. évi borkimérési szabályzata értelmében a ferencesek zárdájának templomtornyában szólalt meg a sörharang, pontban 10 órakor, de máshol a zárást jelző harangozás jellemzően 9-kor, télen sok helyen (pl. Sopron – 1523. évi rendelet) már este 8-kor megtörtént. És ha 8 órakor megszólalt a harang onnantól már tilos volt sört eladni és bort is csak kilencig volt szabad kimérni, majd ezt követően mindenkinek rögvest el kellett hagynia a vendéglátóhelyet. Ma már természetesen nincsenek sörharangok, nem kell rettegni a megszólalásától. Szerepét a csaposok, pincérek töltik be, kik többnyire udvariasan szólítanak fel a szomorú távozásra, hiszen a nyitvatartási idő ma is szent dolog. Egy kis sörharangot még olykor-olykor, angolszász területen sok helyen felfedezhetünk a kocsmán belül is, de ezeknek a harangocskáknak a zárás jelzésén kívül még más feladata (pl. a borravaló megköszönése) is volt.

Szalad? Szalad!

A magyar nyelv varázslatos és persze egyben csudanehéz „teremtmény”. Elég csak a szókincsére néznünk és rögtön szembetűnik szédületes változatossága, a különféle korokban, különböző népektől „beszerzett” szavak bősége. A hosszúra nyúló történelmünk során persze megannyi szavunk tűnt el, melyeknek helyét szinte mindig egy másik vidékről, más országból származó kifejezés vette át. A forrásaink igen bőségesek voltak, és a honfoglalás kora óta nyelvünket, szókincsünket bővítő oszmán-török, német, latin, új latin, angolszász, cigány, jiddis stb. hatás mellett szláv is érte.

A szláv származású jövevényszavunk között sok olyan, ma már „100% magyar” szó is van, mint a galamb, gabona, asztal, kolbász, kalács, káposzta, ebéd, unoka, ruha, kulcs vagy kovács, melyekről szinte már nem is feltételezzük „idegen” eredetét. És persze a sör, a sörfőzés területén is akadnak vagy akadtak a múltban szláv származásúak, melyek közül az egyik, ma már ebben az értelemben nem használt szavunk a szalad. Szalad, de természetesen itt nem a gyors mozgásra utaló igére gondolunk, hanem jóval inkább a XIX. században még használt szalad főnévre, mely nem más, mint a „mesterségesen kicsiráztatott gabona, melynek levéből italt, vagy bizonyos ételt készítenek”. A sörök terén tapasztalattal bírók persze rögtön megértik a szalad szó mai jelentését, amely nem más, mint maláta. Maga a szó a szláv slad szóból származhatott és az orosz-lengyel-szlovák serfőzés hatására kerülhetett a magyar nyelvbe, persze némi kis módosulással. Az árpasört régebben szaladsernek is hívták és a XVI-XVII. században a szemelt, sörnek való árpát az egész országban szaladnak nevezték, sőt egy idő után már magát a sörmalátát is. A szalad szavunkat később teljesen kiszorította a maláta kifejezés és ugyanígy járt a szalados szó is, mely pedig a szaladból és lisztből készített lepényszerűség volt, azaz ismertebb nevén a málé, de erről a kis szaladosról majd egyszer még külön írunk. Addig is fogyasszuk a szalad, komló, serélesztő és víz gyümölcsét, a sört!

Porból lettünk sörré leszünk? – egy kis középkori sörfőzde bűntény

Egy valamirevaló, kicsit is hosszabbra nyúló, elsősorban angolszász krimisorozat egy idő után szinte garantáltan eljut egy olyan részhez, melyben a bűntény színhelye, ilyen vagy olyan formában a helyi sörfőzde, sőt akár maga a sörrel teli főzőüst vagy érlelőtartály. „Na ezek se tudtak már mit kitalálni...” – mondhatnánk, pedig ez az ötlet korántsem új. Hogy mennyire nem az, arra jó példa a Magyar hírmondó 1793-as (!) számából idézendő cikk. A közérthetőség miatt némileg visszanyirbáltuk a cikk régies nyelvezetét valamint kinyestük belőle a görög mitológiai idézeteket, ám a lényeget igyekeztük nem megváltoztatni. Így íme egy bűnügyi hír a középkorból, melynek címe: „Mille modis morimur mortales, noscimur uno” avagy „Ezerféle halált halunk mi halandók, de egyféleképpen születünk.”

„Ha lehet ezt a Világot, ott is, ahol tenger nincs, tengernek nevezni; ha lehet mondani az emberi testet hajónak, melybe születésünkkor belészáll a lélek, mint hajósgazda, vagy Kormányos, aki a jó vagy rossz indulatok által, mint jó, vagy rossz szelek által, egész életünkben evez a boldog, vagy boldogtalan örökkévalóság partjára: tehát el lehet hinni, hogy egy ilyen hajót, nem csak a vízből álló tenger, hanem egy ser-tenger is elronthat, széjjel bonthat. — Ezt bizonyítja ezen következő történet: Itt a minapában két serfőző emberek a serfőzés közben egymásba vesztek, s addig civódtak, verekedtek, és fenyegetőztek, hogy egyszer az egyik, a másik társát, aki éppen akkor a serfőző üst felett állott, úgy vágta pofon, hogy mindjárt testestől, lelkestől, vagyis inkább hajóstól s gazdástól az üstbe bukott, és így vagy akarta, vagy nem, hirtelen elért, a még nem kívánt örökkévalóság partjára. A szegény serfőzőt azon mintegy 130 akó serrel együtt, melyben minden húsa lefővén róla skeletonná (csontvázzá) vált, vagy amiben hajója széllyel omlott, a Dunába öntötték. Boldogtalan aki, mint valamely selyembogár, maga készítette magának a koporsót, maga csinálta magának a rogust (temetést). Nyír. // Pozsonyból, Májusnak 4 dikén.”

Magyar „háborúk” a cseh sör ellen II. rész: Az 1920-as évek

Folytatjuk a cseh sörök ellen folytatott magyar küzdelmekkel foglalkozó sorozatunkat. Míg cikkünk előző részében egy inkább csak a gazdasági érdekek miatt folytatott söripari „háború” kirobbantásáról szóltunk, addig a következő cseh sör elleni hadjáratra immáron a trianoni diktátum miatti haraggal erősen terhelt 1920-as években került sor. 1926-ban „nemzeti büszkeséggel” adtak híradást a lapok arról, hogy a „cseh sörök elveszítették a magyar piacot…nem bírván a versenyt a kőbányai sörökkel”. S valóban, míg 1911-ben még több, mint félmillió hektoliter sör érkezett a Cseh földekről és részben Bajorországból, addig 1925-ben ez a mennyiség már csak 3180 hektoliter volt. A korabeli lapok csak azt felejtették el jelezni, hogy az említett két év között egy komplett világháborún esett át a világ, ami a sörgyártás igen durva visszaesését eredményezte, s ezt követően a határok is drasztikusan megváltoztak.

Ám a cseh sörök fogyasztása elleni felhívások ennyiben nem álltak meg és a „részeredményekről” gyakorta beszámoltak a nacionalista, illetve a bulvár lapok hasábjain. „Legyőztük a cseheket” szólt az egyik újságban a fanfár, majd az újságíró a következőkkel folytatta: ”A híres, a békében óhajtott, a háborúban várva-várt cseh sörök ma nem kellenek senkinek. Mert a cseh kvalitások felszökkenésével — lezuhant irigysárga söreik minősége. Hasztalan mérik tüntetően olcsó áron, nem kell, mert keserű, mert határozottan nem kívánatos. Csúfosan legyőzte Kőbánya aranysárga, gyönyörű, kívánatos főztje és ez — tagadhatatlanul magyar győzelem.” A „keserű” cseh sörök elleni agitáció valóban ért el sikereket, hiszen a kocsmákban, sokszor éppen az átkos pilzeni sör fogyasztása közben is gyakorta folytak viták arról, hogy szabad-e, kell-e külföldi, köztük cseh söröket csapolni, forgalmazni. Ahogyan arról 1929 júliusában a Vendéglősök lapja is beszámolt, a kispesti (ekkor még nem Budapest része) Lukács-vendéglő kerthelyiségében az erősen nemzeti érzelmű Ébredő Magyarok Egyesülete Sportosztálya, más néven a Sasok az eléjük tett pilseni sörök apropóján hangos tüntetést rendeztek a cseh sör kimérése és fogyasztása ellen. Ám szerencsére a higgadt vendéglátós ráhatására szerencsére nem fajult el az esemény és a söröket vélhetőleg nagy duzzogva ugyan, de elfogyasztották. Sajnos ahogyan az első „háborúskodás” esetében úgy itt is egy valódi háború kitörése vetett a torzsalkodásnak véget. Az elmúlt száz évben további háborúkra szerencsére nem került sor a „cseh sörök” ellen, sőt inkább csak örömmel töltött el és tölt el a mai napig is mindenkit, ha egy keserű pilseni, vagy malátásabb cseh láger tekint vissza ránk a korsónkból! És ez maradjon még sokáig így!