„Sörrel sose koccints, hanem koppants az asztalra.” – így hangzott a Kecskeméti katolikus gimnázium potom harminc oldalas illemszabály fölsorolásának egyik passzusa, anno 1937-ben. „Magyar ember nem koccint sörrel!” vagy „Igaz magyar 150 évig nem koccint sörrel”. Ugye mindenki ismeri ezeket a szólásokat, melyek betartásáról még ma is gyakorta vitatkozunk, persze azért nem oly vérre menően. De hogy honnan is ered ez a sokunkba belénk ívódott szokás, és mi is ma a helyes teendő? – ennek jártunk utána.
Kezdjük azzal, hogy nem meglepő módon egy jól hangzó
történet áll a háttérben. Hogy pontosan mikor is született ez a legenda és
belőle a magyarok sörözését meghatározó előírás azt senki nem tudja, de az
biztos, hogy 1882-ben már bőven élt ez a „tilalom”. Erről árulkodik egy a
Fővárosi lapok egyik számában megjelent írás is, ahol a szerző megjegyzi: „Münchenben
lehet a sörrel is koccintani”. Azaz Magyarországon már nem. De miből is
ered ez a magyar szokás, amely hosszú időre a zsarnoksággal szembeni passzív
ellenállás egyfajta szimbóluma is lett? 1849. október 6-án az elbukott magyar
szabadságharc 13 honvédtisztjét felakasztják, és Pesten kivégzik Batthyány
Lajos miniszterelnököt. A legenda szerint a kivégzéseket a „véreskezű” Haynau
és pribékjei a söröskorsóikat összekoccintva ünnepelték meg. Eme galádság
miatt vált az igaz magyar ember számára tiltottá a sörrel koccintás. Szép a történet,
csak szinte teljes bizonyossággal állítható, hogy nem igaz. Se írás, se rajz
nem bizonyítja, hogy Haynauék sörrel vigadtak volna eme tragikus napon, és
feltehetőleg amúgy is inkább a pezsgőt választották volna. Ám a kitalált sztori
remek alapot jelentett egy legendához, melyet egyes vélemények szerint
feltehetőleg a filoxéra járványban elpusztult szőleik miatt meggyengült
borászok találhatták ki, imigyen próbálva az időközben erős konkurenciává
fejlődő sörösöktől a piaci részesedést visszaszerezni. Más vélemény szerint nincs másról szó, minthogy a korabeli sörös poharak, korsók vékony fala nem bírta a
koccintást, így a poharukat féltő vendéglátósok hívták életre ezt a szokást. És
hogy a 150 év honnan csapódott a sztorihoz? Nos feltehetőleg csak az 1990-es
években egészítették ki a lelkes sörgyári marketingesek a 150 éves török
megszállás időtartamának afféle „újrahasznosításával”, így készülve a
koccintástiltás befejeződése, mint reklámlehetőség kihasználására. Ügyes...
A kérdés azonban továbbra is adott, napjainkban szabad-e sörrel koccintanunk vagy sem? Nos erről még a nálunk nagyobb tudásúak is eltérően gondolkodnak. Szerencsés Károly történész szerint „a tudomány vita dolga, de a legendák vitátlan dolgok”. Családi, nemzeti legendákra szükség van, és nem az a lényeg, hogy valóban van-e jól dokumentált alapja. Emiatt „a lényeg, hogy sörrel nem koccintunk!” Ezzel szemben Katona Csaba (sör) történész szerint éppen a legenda mivolta miatt nem érvényes a sörrel nem koccintás illemszabálya, és „kár lenne valamiféle nacionalista köntösbe bújtatni az egészet”. Mindkét vélemény mögött igazság lakozik, mi dönteni nem is akarunk ebben a kérdésben. Akár így, akár úgy, ha sörrel koccintunk vagy ha csak az asztalt koccoljuk vele (bár ez éppen hogy osztrák módi), esetleg csak a korsó alját csiszatoljuk egy kicsit az asztallaphoz, vagy akár a koccintást egy „Vesszen Haynau!” felkiáltással toldjuk meg, legalább egyszer egyszer, egy pillanat erejéig jusson eszünkbe a legenda alapja, és emlékezzünk dicső nagyjainkra!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése