Szalad? Szalad!

A magyar nyelv varázslatos és persze egyben csudanehéz „teremtmény”. Elég csak a szókincsére néznünk és rögtön szembetűnik szédületes változatossága, a különféle korokban, különböző népektől „beszerzett” szavak bősége. A hosszúra nyúló történelmünk során persze megannyi szavunk tűnt el, melyeknek helyét szinte mindig egy másik vidékről, más országból származó kifejezés vette át. A forrásaink igen bőségesek voltak, és a honfoglalás kora óta nyelvünket, szókincsünket bővítő oszmán-török, német, latin, új latin, angolszász, cigány, jiddis stb. hatás mellett szláv is érte.

A szláv származású jövevényszavunk között sok olyan, ma már „100% magyar” szó is van, mint a galamb, gabona, asztal, kolbász, kalács, káposzta, ebéd, unoka, ruha, kulcs vagy kovács, melyekről szinte már nem is feltételezzük „idegen” eredetét. És persze a sör, a sörfőzés területén is akadnak vagy akadtak a múltban szláv származásúak, melyek közül az egyik, ma már ebben az értelemben nem használt szavunk a szalad. Szalad, de természetesen itt nem a gyors mozgásra utaló igére gondolunk, hanem jóval inkább a XIX. században még használt szalad főnévre, mely nem más, mint a „mesterségesen kicsiráztatott gabona, melynek levéből italt, vagy bizonyos ételt készítenek”. A sörök terén tapasztalattal bírók persze rögtön megértik a szalad szó mai jelentését, amely nem más, mint maláta. Maga a szó a szláv slad szóból származhatott és az orosz-lengyel-szlovák serfőzés hatására kerülhetett a magyar nyelvbe, persze némi kis módosulással. Az árpasört régebben szaladsernek is hívták és a XVI-XVII. században a szemelt, sörnek való árpát az egész országban szaladnak nevezték, sőt egy idő után már magát a sörmalátát is. A szalad szavunkat később teljesen kiszorította a maláta kifejezés és ugyanígy járt a szalados szó is, mely pedig a szaladból és lisztből készített lepényszerűség volt, azaz ismertebb nevén a málé, de erről a kis szaladosról majd egyszer még külön írunk. Addig is fogyasszuk a szalad, komló, serélesztő és víz gyümölcsét, a sört!